|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 11 találat | lapozás: 1-11 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Sebestyén Lajos 2002. november 21.Bélafalva katolikus székelymagyar falu a felső-háromszéki Szentföldön. Volt egy középkori temploma is, a XV. században épülhetett. Ebből maradt fenn a mai templom harangtorony felőli részén egy késő gótikus, keresztpálcatagos ajtókeret. A templomot övező temetőkertben Bélafalva több híres szülötte nyugszik. A falu legismertebb szülötte volt Tuzson János (1825-1904), az 1848-as magyar szabadságharc honvéd őrnagya, a nyerges-tetői csata hőse. 1994-ben emléktáblát helyeztek el a nevét viselő iskola homlokzati falára. A dombormű Vetró András munkája. Az egykori országzászló-talapzat helyére új, a régihez hasonló emlékkő került "Így volt, így lesz. 2000 S. L." felirattal és a magyar címerrel. Faragta Tuzson István, állíttatta Sebestyén Lajos. (A régi talapzaton, a címer mellett a bécsi döntés dátuma volt olvasható.) Alig 100 méterre ettől, a falu központjában emlékkopját állítottak a magyar honfoglalás 1100 esztendeje tiszteletére (a Haszmann fivérek munkája, 1997). /(kisgyörgy): Bélafalva. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 21./2006. január 23.A magyar kultúra napját Sepsiszentgyörgy zenekedvelő közönsége Farkas Ferenc műveinek társaságában ünnepelhette meg. A Székely Nemzeti Múzeumban tartott Farkas Ferenc-emlékhangverseny nagyszámú közönsége számára többek között Kónya Ádám nyugalmazott múzeumigazgató és az ünnepelt zeneszerző archív felvételről bejátszott beszélgetése, valamint a Szilágyi Zsolt vezényelte Vox Humana kamarakórus és a Művészeti Líceum Sebestyén Lajos által vezényelt Szerenád zenekara által tolmácsolt zeneművek hozták jelenkori közelségbe az ötven évvel ezelőtt nacionalista eltévelyedésnek minősített Farkas-művek legismertebbjikét, a Csinom Palkót, valamint Babits Mihály Erdély című versének megzenésített változatát, a Kájoni Kódex Farkas-féle feldolgozását és a közismert Apor Lázár táncát. /(fekete): Vasárnap délután Farkas Ferenccel. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 23./2009. június 24.Egyhetes citeratanfolyam indult Resicabányán az RMDSZ székházának is helyet adó Magyar Művelődési Házban gyermekek és felnőttek számára egyaránt. Kiss Ferenc Gyuláról érkezett a tanfolyam lebonyolítására. Resicabányán a citerakultúrának múltja is van, mert három évtizede Sebestyén Lajos zenetanár néhány fiatalt megtanított citerázni a Cziczeri Béni Művelődési Együttes keretében. /Makay Botond: Szegedi citerások is fellépnek Péter-Pálkor. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 24./2013. március 15.Fiatalos márciusTegnap a sepsiszentgyörgyi ’56-os emlékparkban a déli harangszóval egy időben csendült fel a magyar himnusz. A Plugor Sándor Művészeti Líceum Sebestyén Lajos által vezetett fúvószenekara ezzel ténylegesen és képletesen is igyekezett ráhangolódni és ráhangolni a mai ünnepre. A mintegy százfős, jobbára diákközönség korántsem az ilyenkor szokványos, hosszú beszédekkel, koszorúzással zajló ünnepségen vehetett részt. Az alkalomhoz illő térzene, a himnuszok mellett Kiss Tamás tizenegyedikes dráma szakos diák rövid beszédében fiatalos lendülettel, rendhagyó módon „hozta közelebb” a százhatvanöt évvel ezelőtti fiatalok gondolatait, cselekedeteit. Akik hősökként kissé belemerevedtek a történelembe, s hajlamosak vagyunk így emlékezni rájuk. Pedig hasonló korú fiatalokként ugyanúgy szerették a jókedvet, a szórakozást, a szerelmet, mint a maiak. És főleg a szabadságot, amelyért nem féltek életüket adni, pedig nem is élvezhették annak gyümölcsét. S ez a szabadságeszme az, amiért ma is érdemes feltenni a kérdést: mit kezdünk mi szabadságunkkal? Ferencz Csaba Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2015. február 2.Alkotás és hűség végtelen határidőkkel„A mai világ csábításai, az ismeretek egyfajta félkész áruként kínálása közepette nagyon nehéz klasszikus zenét oktatni, de a képzőművészetek terén is hasonló a helyzet” – beszélgetés Lőfi Gellérttel, a 25 éves Plugor Sándor Művészeti Gimnázium igazgatójával. – Alig harmincévesen több embernek is bőven elegendő feladatot hordoz a vállán. Valamennyi tudatos vállalás, vagy egyszerűen képtelen nemet mondani? – Én azt az elvet vallom, hogy ha az ember öt talentumot kapott a teremtőjétől, akkor nem öttel, de legalább tízzel kell elszámolnia. Ugyanakkor olyan mentalitású emberré neveltek, hogy az eredményekért meg kell dolgozni, meg kell harcolni. Számomra soha nem volt kérdés, hogy ha adódik egy értelmes feladat, csináljam-e, vagy sem. Ha a jóisten akar valamit az embertől, ahhoz ad erőt, alkalmat és lehetőséget is. Ám ha ezek közül valamelyik hiányzik, azt észre kell venni, s akkor nem szabad belevágni. Mondhatnám, mindenki csak akkora keresztet kap, amekkorát elbír. De én a feladataimat nem keresztként élem meg, hanem hobbiként: a zene, a művészet nekem egyszerre a hobbim és az életem. Lőfi Gellért 1984-ben született Sepsiszentgyörgyön. A Waldorf-óvodában Valádi Enikő figyelt fel tehetségére, és irányította a zeneiskolába, ahol Sebestyén Lajosnál tanult tizenkét éven át hegedű főszakon. A brassói Transilvania Egyetem zenefakultásán végzett zenepedagógiát 2007-ben, ugyanott mesterizett karvezetés és stilisztika szakon. Hetedik osztályos korától tizenkét éven át volt a sepsiszentgyörgyi Szent Benedek-templom kántora, jelenleg a Krisztus Király-templomban kántorkodik. Vezeti a Laudate kórust és a templom kamarazenekarát, a Vox Celestis Alapítvány elnöke. Énekel a brassói Fekete templom Jugendbach kórusában, zenél az Evilági együttesben, alkalmanként különböző kamaraformációkban muzsikál. Nyolcadik éve tanára, egy éve pedig igazgatója a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Gimnáziumnak, az iskola Campanella gyermekkórusának vezetője. – Az egzisztenciát elfelejtette említeni… – A megélhetés természetesen nem elhanyagolható kérdés, de az életem fontossági sorrendjét – legalábbis egyelőre – más szempontok alapján állítom fel. Számos lehetőséget kaptam eddig, hogy olyan helyen folytassam, ahol anyagilag sokkal inkább megbecsülik, amit csinálok. Elhatároztam azonban – és ebben a döntésben jelentős mértékben jó barátom, Steffen Schlandt, a brassói Fekete templom orgonistája és karnagya erősített meg –, hogy kipróbálom: mit lehet itthon megvalósítani? Előbb a Plugor Sándor Művészeti Gimnáziumban meghirdetett hegedűtanári szakra versenyvizsgáztam, de már egyetem közben is mindenféle zenei formációkban játszottam. – Ugyanakkor már jóval régebbről hivatásos szinten műveli a zenét, hiszen hetedikes kora óta kántorizál. Honnan az egyházi zene iránti vonzalma? – Belenőttem. Édesapám az egyházi kórusban énekelt, gyermekként mindig ott voltunk a szentmiséken, énekeltünk a gyerekkórusban. Nem is volt kérdéses, hogy a zeneiskolában kezdek, egyrészt mert a nővérem már odajárt zongoraszakra, másrészt mert a kisgyerek, aki én voltam, a sarokban végighallgatta az órát, utána meg odament a hangszerhez, s kezdte utánozni a korábban hallottakat. Valádi Enikő tanárnő erősen lobbizott értem, de különösebben senkit sem kellett meggyőzni a zenei irányultságom megalapozottságáról. – A szülei nem tartottak attól, hogy a sok zenélés mellett nem jut elég idő a „komoly” tárgyak elsajátítására? – Őket ez abszolút nem érdekelte. Most már az iskola igazgatójaként is állíthatom, hogy ez tévhit, egyáltalán nem jogos, illetve nem megalapozott. Egy művészeti gimnáziumot soha nem lehet ugyanazon ismérvek szerint minősíteni, mint egy klasszikus gimnáziumot. Itt ugyanis a gyerekek pluszterheket hordoznak, az általános oktatás mellett több órát vesz igénybe a zeneelmélet-óra, a hangszeres gyakorlás, a kóruspróbák. Ezek nemcsak a tanulás elől, hanem a játék, a szórakozás elől is időt „rabolnak”, a tehetség kibányászása azonban áldozatokkal jár. A végzőseink azonnal hasznosítható mesterséggel a kezükben hagyják el az iskolát, még egy közepes zenész is vendéglátós zenélésre jogosító tudást és minősítést kap. Én is csupa szép emlékkel és értékes útravalóval gazdagodva hagytam magam mögött az iskolát. – Az ön tehetségében ki „bányászkodott” a leghatékonyabban? – Végig jó tanárok kezében voltam, Sebestyén Lajos hegedű főszakon tizenkét éven át kísérte az utamat. Rendkívüli felkészültségű tanár, aki nagy hangsúlyt fektetett a muzikalitásra, sokszor még nagyobbat, mint a technikai tudásra. Ez lehet előny, de persze hátrány is, nekem viszont kimondottan jól jött, mivel a szívem végig a karmesteri pálya felé húzott, ahol ezt jól fel tudtam használni. De minden adott volt számunkra az iskolában, a különböző zenei projektek – a Szent Kinga gyűrűje című előadás, a Szerenád zenekar, kis kamaraegyüttesek, tárlatmegnyitók – révén rengeteget utaztunk, léptünk fel. Márpedig gyakorlat teszi a mestert, a sok zenélés során pedig már diákkorunkban sok mindennel találkoztunk. De kerettanterven túli kísérletekre is ösztönöztek: saját vonósnégyest működtettünk, népi muzsikát, dzsesszt játszottunk, fiúkvartettet énekhangra. Nagy szívfájdalmunk volt, hogy nincs sulirádiónk, ezért aztán a folyosón muzsikáltunk, előfordult, hogy az aligazgatónő pénzt dobott a hegedűtokba, csak már hagyjuk abba, mert a kollégák nem tudnak tanítani. – Miért nem célzott meg rangosabb, több perspektívát kínáló egyetemet a továbbtanuláshoz? – Nem tagadom, én is kacsingattam külföldi egyetemek felé, több dolog miatt azonban mégis Brassó mellett döntöttem. Ezek közül a legfontosabb a földrajzi közelség volt, részben azért, hogy minél kevesebb finanszírozási terhet rakjak a szüleimre, másrészt rengeteg zenei projektben, együttesben voltam már akkor nyakig benne, és ezeket nem szívesen hagytam volna abba. Remek tanári gárda irányítása mellett kitűnő dolgokat műveltünk egészen jó hangulatú társaságban. És az sem volt mindegy, hogy itthonról indulhattam versenyekre. Másodévesen második lettem a fiatal karvezetők budapesti nemzetközi versenyén, melléje több különdíjat is szereztem. Több mesterkurzuson is részt vettem, a mestervizsgám eredeti témája Orbán György munkássága volt, de miután ő megbetegedett, kénytelen voltam váltani, s végül Ligeti Györgyből mesteriztem. Azóta is fontos feladatomnak tartom az erdélyi zene hagyományainak ápolását, az erdélyi etnikumok zenéje egymásra gyakorolt hatásának tanulmányozását. – Hordoz valamilyen diákkori hiányérzetet, amit esetleg most, igazgatóként igyekszik korrigálni? – Nincs bennem hasonló jellegű hiányérzet. Igazgatóként elsősorban a tanuláshoz való hozzáálláson szeretnék javítani – gyerekek és tanárok esetében egyaránt. Mert az előbbiek viszonyulása nagymértékben az utóbbiakon múlik. A tanárnak is pluszokat kell nyújtania, hogy a diáktól is ezt kérhesse számon. A mai világ csábításai, az ismeretek egyfajta félkész áruként kínálása közepette nagyon nehéz klasszikus zenét oktatni, de a képzőművészetek terén is hasonló a helyzet. Közben fontos alapok sikkadhatnak el, még ha a tanár nem is feltétlenül hajlamos a könnyebb megoldások alkalmazására. Az eredményeink szerencsére azt jelzik, hogy nincs különösebb baj az iskolában, változatlanul él az igényes tanítás hagyománya. – Az iskola több jelenlegi tanárának tanítványa volt, most meg a felettese. Az idősebbek hogyan fogadták ezt a felállást? – Túlnyomó részük jól reagált a helyzetre, de akadnak olyanok is, akik elfáradtak, belefásultak a tanításba, őket igyekszem felrázni, motiválni. Azt tapasztalom, ha tisztességgel és lendülettel végzem a munkám, az a kollégák esetében, vállalásaiban is pozitív módon csapódik le. – Zengenek-e szirénhangok, amelyek külföldre vagy más típusú karrier felé csábítják? – Igen, vannak, több tekintélyes zeneintézmény is szívesen látott volna. Én viszont a tanári pályám kezdetén, 2007-ben úgy döntöttem, adok magamnak tíz évet, azt követően készítek mérleget. Ez a határidő közeledik, de úgy érzem, sikerült magamnak bebizonyítanom, hogy itthon is lehet értelmes dolgokat alkotni orgonaépítéstől fesztiválszervezésig, iskolairányítástól zenei pályáig. Van itthon amiért, akiért és akivel dolgozni. – Idén 25 éves az ön által igazgatott iskola. Milyen eseményekkel készülnek emlékezetessé tenni a jubileumot? – Elsősorban a gimnáziumban zajló tevékenység színvonalának folyamatos emelését célzó projektekkel. Persze lesznek konkrét események is, sőt az elsőn már túl is vagyunk, decemberben nyitottuk meg az iskola volt és jelenlegi képzőművész diákjainak alkotásaiból álló kiállítását az Erdélyi Művészeti Központban. Áprilisra tervezzük jeles székelyföldi épületek makettjeinek tárlatát, az Erdélyi Utakon nevű csíkszeredai egyesülettel közös projekt érdekessége, hogy látó és gyengén látó érdeklődők számára egyaránt hozzáférhetővé kívánjuk tenni. Az évad május 8-ai záró koncertjét egyben a jubileumi gálakoncertnek is szánjuk, ahol fellépnek a gimnázium zeneszakos diákjai, de folyamatos kiállításokkal, mesterkurzusokkal is igyekszünk kiemelkedővé tenni ezt a mindannyiunk számára fontos évet. Csinta Samu Krónika (Kolozsvár) 2015. szeptember 21.Székföldi Magyar Napok ErősdönEgész napos műsora volt szombaton a Kovászna Megye Tanácsa által kezdeményezett idei székföldi rendezvénynek is. Akárcsak tavaly, Erősd volt ebben az évben is a kezdő, hamarosan következik Árapatak és Hidvég. A délelőtti toborzót a kálnok-sepsikőröspataki fúvósok fújták. A rendezvény kezdő helyszíne a református templom volt. Kettős ünnep ez számunkra – hangsúlyozta Ráduly-Baka Zsuzsanna helybeli lelkipásztor a megnyitó istentiszteleten –: emlékezés a gyülekezet egykori lelkipásztorára és közös együttlét. A templom udvarán állított emlékkopját az egyházközség néhai lelkipásztorának, Erdélyi Lajosnak (1920–1970) családja és leszármazottjai. A lelkipásztor életéről, munkásságáról Kozma Csaba tanár tartott rövid előadást. A lelkész tizennyolc évet szolgálta az erősdi magyarságot az egyház számára nehéz, 1952-ben kezdődő időszakban, amint az kiderül az előadó által az eklézsia tizennyolc évéről összeállított tanulmányból is. A leleplezett emlékkopja Szőcs Levente sepsiszentgyörgyi sporttanár munkája. A koszorúzással egybekötött emlékezésen beszédet mondott Kovács László, Előpatak község polgármestere és Grüman Róbert, az RMDSZ ügyvezető elnöke. Az ünnepi műsor során fellépett a sepsiszentgyörgyi Pitypang vegyes kar (karvezető zenetanár: Sebestyén Lajos), a Kincskeresők néptáncegyüttes (tánckarvezető: Tőkés Zsolt), szavalt Ráduly-Baka Bíborka és Kozma Orsolya. Az ünnepség szeretetvendégséggel és táncházzal zárult. A vasárnap sem telt el esemény nélkül a faluban, ugyanis meglátogatta Erősdöt a Diakónia Alapítvány fogyatékosokkal foglalkozó csoportjának motoroskaravánja, s a bátorkodó fogyatékkal élők meggyőződhettek arról, milyen is kiválóan szép időben motorbiciklivel utazni. Az alkalmi vendégek részt vettek a vasárnapi istentiszteleten. Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 20.Kettős jubileum SzentivánlaborfalvánHét évtizedes évfordulóját ünnepelte a szentivánlaborfalvi kórusmozgalom az elmúlt hét végén. Kelemen Alpár mérnök, a dalkör jelenlegi vezetője emlékfüzetet jelentetett meg, kórustalálkozót hirdetett, s felelevenítették a Feketeügy menti település kórusmozgalmának, zenei életének rövid történetét. Még harmatos volt a fű, amikor megszólalt a dalosok éneke az elhalt karnagyok – Székely István, Ferencz János és Kelemen Árpád – síremlékeinél a temetőkertben, felhangzott a Székely István által szerzett és megzenésített jelige: „Szívből jövő magyar nóta dalosoknak ajkán, / Zengjen-zengjen örök időn Feketeügy partján”. A Balázs Antal által faragott monumentális emlék-kopját ez alkalommal állíttatták a mindenkori dalosok emlékére a temetőben. Nagy László Örs helybeli római katolikus lelkész az ének és a dal iránti tiszteletét és érzelmeit foglalta össze, érzékeltette a falu dalkultúrájának súlyát-értékét, és megáldotta a frissen állított emlékjelt. Balázs Antal faragóművész és nyugalmazott tanító – aki éppen Szentivánlaborfalván kezdte pedagógusi pályafutását – az összegyűltek előtt ismertette az emlékkopja motívumainak jelentéseit (képünk), erre egyedüliként csak az hivatott, aki azt elképzelte és fába mentette. Lobogóikkal-zászlóikkal a kezükben, rendezett sorokban vonultak az ünneplők a nemzetközi műúton, láthatták az ott száguldók, hogy a székely-magyarság ápolja-műveli megtartó hagyományait. Az unitárius templomban tiszteletes Buzogány-Csoma István lelkész énekre, dalra, egyházi dalkultúrára buzdító imádsággal nyitotta meg a jubileum templomi részét, felhangzott a vegyes felekezetű gyülekezet ajkán a „Szívemet hozzád emelem / És benned bízom, Uram...” Azok számára született az emlékkönyv – hangsúlyozta megnyitóbeszédében Kelemen Alpár –, akik részt vettek falunk művelődési életében, együtt énekeltek, zenéltek, táncoltak, hogy igazi közösségben érezhessék magukat, de azoknak is, akik nyomunkban jönnek, hogy emlékezhessenek, erőt és ihletet meríthessenek elődeik példájából. A XX. század elején – olvasható az emlékfüzetben – néhai Pál Ferenc malomtulajdonos sokoldalú támogatása révén olyan dal- és zenekultúra bontakozott ki ebben a faluban, amely még a diktatúra idején is megbirkózott az ide is belopakodó cenzúrával. 1946 őszén alakította meg Székely István római katolikus tanító mintegy hatvan taggal a négyszólamú vegyes kart. Repertoárjukkal kellett ugyan igazodni a fennálló időkhöz, de a szentivánlaborfalvi énekesek ott voltak minden rajoni és tartományi vetélkedőn, falvakban hirdették a dal erejével az összetartozást. Ezt a munkás hetven esztendőt ünnepelik ma. A karnagy kuláklistára került, ami csak részleges megszakítást eredményezett, mert 1959-ben Kelemen Árpád tanító hetvenkét taggal, a szomszédos uzoniakkal együtt alakított vegyes kart. Nagy létszámú iskolai zenekar és kórus is működött. A másodiknak nevezett 25 éves jubileum a 89-es fordulatnak köszönheti létét, amikor 1991-ben Ferencz János nyugalmazott tanító a volt dalkör jogutódaként elvállalta annak vezetését, amit 1999-től Kelemen Alpár folytatott. Vidéki kórustalálkozóknak része már a dalkör, repertoárjuk kuruc- és katonadalokkal, népdalokkal és népdalfeldolgozásokkal, sőt háromszólamú madrigálokkal is bővült. 2001-től tagja a Seprődi János Kórusszövetségnek, 2005-től felvette a Székely István Dalkör nevet. A II. Szentivánlaborfalvi Kórustalálkozó cégére alatt magas szintű, pergő és felette változatos ünnepi műsorban volt részünk, hét kórus, kamarakórus, dalárda, vegyes kar és dalkör mutatkozott be. A Laborfalvi Róza nevet viselő és 2012-ben alakult helybeli ökumenikus nőszövetségi kórus, zenei aláfestéssel mutatta be Áprily Lajos Március című Buzogány Dezső által megzenésített művét (Karnagy Buzogány-Csoma István). Fellépett a Miklós Árpád vezényelte Uzoni Református Dalárda, vastapsot kapott a Deák Kincső irányította Sepsibodoki Református Kamarakórus pezsgő-ropogós műsora, valamint a Sepsiszentgyörgyi Kriza János unitárius vegyes kar (Karvezető: Dénes Karácsony Gabriella). Új hangot, új színt jelentett a Sebestyén Lajos vezényelte és zenekísérettel fellépő sepsiszentgyörgyi Pitypang vegyeskar és a sokszorosan kitüntetett, a makedóniai kórusfesztiválon I. díjat nyert sepsiszentgyörgyi Pro Musica kamarakórus. A záró fellépő a vendégfogadók dalköre volt, amely erre az alkalomra, a nézők-hallgatók meglepetésére betanulta a rétyi Kováts András ifi fúvószenekar kvintettjének közreműködésével, négy szólamban, s a kórustalálkozó koronájaként sikerrel szólaltatta meg a Vadászok karát. Az ünnepi rendezvény szeretetvendégséggel zárult. Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 14.Az együttzenélés örömeXV. Ifjúsági Kamaraegyüttesek Fesztiválja Pénteken délelőtt, a Plugor Sándor Művészeti Líceum dísztermében tartották a 15. Ifjúsági Kamaraegyüttesek Fesztiváljának nyitóhangversenyét. Tizenöt évvel ezelőtt a kezdeményezők azért indították útjára ezt a fesztivált, hogy alkalmat teremtsenek a kis zenekaroknak a fellépésre. Ez nem egy egyszerű meghallgatás – amilyent az iskola keretében szoktakt tartani –, hanem ünnepélyes koncertsorozat, amelyre rendszerint más intézményekből is érkeznek fiatalok: idén a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás-iskola küldte el zenészeit. – Ez jó alkalom arra, hogy a diákok ismerkedjenek, egymástól is tanuljanak. A fesztivál nyitott, mindenki figyelemmel kísérheti a kis zenészeket. A közönség jelentős részét általában a szülők alkotják – részletezte érdeklődésünkre Sipos Zoltán, az eseményt szervező Eufónia Kulturális Egyesület elnöke. Sebestyén Lajos, a sepsiszentgyörgyi Művészeti Líceum tanára figyelemmel kísérte az általa vezetett együttesek bemelegítését, miközben érdeklődésünkre kifejtette, a kamarazene csak líceumban szerepel tantárgyként, ám az együttzenélés, egymásra figyelés nagyon fontos egy pályakezdő zenész fejlődésében. Tinca Teddy Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. június 25.Apor Lázár tánca BikfalvánMa ér véget a Bikfalvi Reneszánsz Zenei Napok hangversenysorozata, a rendezvény immár tizenharmadik éve mozgatja meg a falubelieket, de a régiek muzsikája sok sepsiszentgyörgyit is egy vagy több estés bikfalvi kiruccanásra késztet. A falusi környezetben zajló zenei esemény nem csupán különlegesnek számít, de jó példája annak, hogyan lehet felrázni egy közösséget, visszaadni neki a kultúra iránti „étvágyát“. » A bikfalvi történet sok évvel ezelőtt kezdődött, amikor a Kerezsi tanár házaspár egy kúriát megvásárolva, falusi lakossá vált. Iskolájuktól elszakadni nem tudtak, nem is akartak, hát elhívták a művészetis diákokat magukhoz táborozni. A gyerekek zenéltek is közben, a jövő-menő emberek hallották az ismerős-ismeretlen hangfoszlányokat, kérdezték, mi történik. Jöjjenek el vasárnap a templomba, majd meghallják, hangzott a válasz. És ezzel elindult valami: egy folyamat, ami életet lehelt a faluba, aminek nyomán az akkor kihalt, elöregedett településből mára ébredő, élettel újra megtelő faluvá vált Bikfalva. Mert Kerezsiék nem elégedtek meg az egyszeri zenei rendezvénnyel, folytatták azt is, de még számos programot szerveztek, farsangi rajzkiállítástól húsvéti írott tojás kiállításig, temetőmentéstől a még fellelhető régi fényképekből készült pannókiállításig, kezdeményezték a népviseletes fakanálbábu-gyűjteményt, felsorolni sem lehet, ami az elmúlt években Bikfalván történt. Olyannyira megpezsdült az élet, hogy ha eltelik egy hónap anélkül, hogy valami történt volna, az emberek már kérdezik: nem lesz valami, Tanár úr? A Bikfalvi Reneszánsz Zenei Napok tradícióvá vált a falu életében. Általában Kerezsiék kúriájában tartják, olyankor a kaput kitárják, bemehet, aki akar. Még a hazatérő csorda is meg szokott állni a porta előtt. Idén a kultúrházban tartották/tartják a hangversenyeket, talán utolsó eseményként az egykor jobb napokat megélt művelődési hajlékban: bővítés és átépítés előtt az épület, pályázat révén valóságos kulturális központtá alakítják, mondja futtában a szerdai koncertre érkező Ráduly István polgármester. Lezajlott már a kivitelező kiválasztása, egyelőre csak annyit tudnak, nem háromszéki cég nyerte a licitet, de hogy ki fog építkezni, és mikor fog hozzá a munkához, az még titok. Bukarestből csak annyit közöltek, majd idejében megtudunk mindent, jegyzi meg a polgármester. A Bikfalvi Reneszánsz Zenei Napok idei kiadása bővebbre sikerült, mint tervezték, vezette fel a rendezvény szerda esti megnyitóját Kerezsi János. A fellépők köre is bővült, és olyan lesz ma este, ami még nem volt: reneszánsz táncház, amikor mindannyian megtanuljuk őseink táncát, mondta a házigazda. Az aznap este zajlott portugál-magyar focimeccs ellenére is telt házas hangversenyt nyitó Gyűszűvirág régizene-együttes nem csupán visszatérő szereplője a bikfalvi rendezvénynek, de tizenhárom éve itt volt első fellépésük. Azóta változott az együttes (most épp legújabb felállásukban mutatkoztak be), de a zene iránti szeretetük ugyanaz, s lelkes vezetőjük, Sebestyén Lajos magyarázatai még a régizenére kevésbé fogékonyakban is felkeltik az érdeklődést. A meglepetésvendég a Filip Consort volt: Filip Ignác „családi vállalkozása”, igaz, ezúttal „csonka” összetételben: anyukának sok a dolga, a nagyobbik fiúgyermek egyetemen, így hát fellépni előbb Filip Zsombor tudott – ő viszont gitárjátékával bizonyította, méltán ért el jó eredményt a Virtuózokban –, majd a Filip család kis üdvöskéje szólózott az apa és a báty kíséretével. A hangverseny-részt a baróti Kájoni Consort régizene-együttes zárta. A reneszánsz napok záróhangversenyére ma este hét órai kezdettel kerül sor, igazán megéri kimenni Bikfalvára. Nem csak a bukaresti Lyceum Consort régizene-együttest meghallgatni, hiszen a jó muzsika mellett lesz még egy különlegesség: Tóth Paul pipagyűjteményéből összeállított kiállítás. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. augusztus 19.Egymásra találtak a székelyekKözös néptánctanulás Csíkfalván Az elmúlt napokban néptánctábor zajlott Csíkfalván, ahol a helyi gyerekek a kakasdi és székelykakasdi társaikat fogadták, együtt tanultak és szórakoztak egy héten át. A magyarországi Kakasd és a nyárádmenti Csíkfalva 2013 óta hivatalosan is testvértelepülések, de együttműködésük korábbi. A két település iskolája és néptáncosai között kialakult kapcsolat elmélyítése céljából tavaly nyáron első alkalommal szerveztek közös néptánctábort Kakasdon, a Tolna megyeiek pedig most viszonozták a látogatást. A napokban gyermekek csatlakoztak Kakasd viszonylag új testvértelepüléséről, a Marosvásárhely mellőli Székelykakasdról is. Megvalósult álom Mintegy hatvan gyerek tanult egy héten át Csíkfalván néptáncot, hiszen az elsajátított tudást elutazás előtt előadás keretében mutatták fel az érdeklődő nyárádmentieknek: közösen ropták a nyárádmagyarósi és nyárádselyei táncokat, majd a bukovinai székelyek egykori táncait, a székelykevei fenyegetőst, a bukovinai silladrit és ádámit, valamint a gólyatáncot. Az ezt követő köszönetnyilvánítások rendjén a házigazdák polgármestere, Balogh István elárulta: régi vágya, hogy néptánctábort szervezzen Csíkfalván, de mivel a szomszédos községben minden nyáron van, nem szerettek volna erre „rászervezni”, ám örül, hogy ilyen formában is végül megvalósult az óhaja. Olyan pillanatnak nevezte ezt az eseményt, „amikor azt mondhatjuk: van értelme a testvérkapcsolatoknak”. Bár egyikük sem lehetett jelen, köszönetüket küldték Kakasdra Sebestyén Brigitta tanítónőnek szervezői munkájáért, valamint Sebestyén Lajosnak, aki személyesen 200 ezer forint támogatást szánt a csíkfalviaknak. Ugyanakkor köszönetet mondtak a táncoktatóknak is, a nyárádszeredai Nagy Keresztesi Tamásnak és Chiricuţa-Péterfi Adrienn-nek, valamint a kakasdi Varga Jánosnak és Vargáné Dávid Mónikának kitartó és következetes, fáradságos munkájukért. A búcsúvacsora utáni tábortűznél a gyerekek előadták a hét folyamán költött tábori dalt, hogy milyennek ismerték meg a nem létezőnek hitt csíkfalvi medvét. Érdeklődésünkre Balogh Tünde csíkfalvi iskolaigazgató elmondta: a többéves községi kapcsolatokat szerették volna az iskolák és gyermekek szintjén is erősíteni, hiszen „bennük van a jövő”, amikor Sebestyén Brigittával erről kezdtek terveket szőni, majd a két iskola közös rajzpályázatot is megvalósított, tavaly pedig Kakasdon megszervezték az első közös néptánctáborukat. A gyerekek nagyon jól érezték magukat, megerősödtek a tavaly kialakult baráti kapcsolatok, és újak is szövődtek, remélhetőleg hosszú távú kezdeményezésről van szó. Másrészt alkalom ez a tábor közös hagyományaink, kultúránk ápolására, hisz a kakasdiak is székelyek – bár a 18. században Bukovinába menekültek, onnan a 20. században kerülővel kerültek és telepedtek le Magyarországon –, így mondhatni egymásra talált a két székely közösség. Az igazgatónő elmondta: a Bethlen Gábor Alap és Sebestyén Lajos adománya mellett a kollégái (Ács Ilona, Antal Ilka, Marton Erzsébet, Szopos Katalin, Kerekes Katalin), az iskola adminisztratív személyzete és a szülők hozzáállása révén tudhatnak sikeres hetet maguk mögött. Még maradtak volna Vargáné Dávid Mónika is nagyszerűnek nevezte az itt töltött napokat, ezt a tavalyi kakasdi tábor alapozta meg, hisz már akkor sokat tanultak a gyerekek, itt pedig elmélyítették ezt a tánctudást, további barátságok is születtek. Az itteni programok nagyon jók voltak, jól beosztották az időt a szervezők, lekötötték a nagyobb gyerekeket is, be tudták őket vonni a játékokba, és a tánctanulás során sem különültek el településenként, hanem együtt dolgoztak és szabadidőben szórakoztak, a pedagógusok pedig ötletes játékokkal rukkoltak elő, amiből ők is fognak otthon hasznosítani – mondta el Mónika, aki a néptáncpedagógus férje mellett oktatói asszisztensi munkát végez ilyen alkalmakkor. Szavaira az általunk megkérdezett két kakasdi kislány is ráerősített: rendkívüli élményekben volt részük, olyannyira, hogy haza sem szeretnének menni, szívesen maradnának még egy hetet – mondta el Balassa Rebeka és Szabó Barbara, akik nagyon sokat tanultak a tánc terén is, de azért is jól érezték magukat, mert tavaly jól összekovácsolódtak a két csapat tagjai, most örömmel látták viszont egymást, nagyon jól szórakoztak, és már csak azt remélik, hogy a jövő nyáron ismét találkozhatnak. A hét folyamán a délelőttöket néptánctanulással töltötték a gyerekek, délutánonként kézműves-foglalkozások, kirándulás, strandolás és sok-sok közös játék töltötte ki idejüket, estéiket pedig a tábori posta felolvasásával és a tábori induló egy-egy szakaszának megírásával töltötték – tudtuk meg a csíkfalvi szervezőktől. GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely) 2017. december 20.Szolgálatban egy életen átA nemzet napszámosainak újabb csapata vonult nyugdíjba. Máskor nagyon könnyen elmentünk az ilyen események mellett, hisz mellettünk naponta fordulnak meg olyanok, akik végigdolgozott évtizedek után szegre akasztják az addig használt szerszámot, s elindulnak a nyugodtság, a hátralévő nyugalmas életszakasz útján. Hogy ez az út mennyire járható, mit tartogat még az azon bandukolók számára, az a jövő titka, ahogyan ezt mondani szokás. Ebben sok minden segíthet, a család, a környezet, a múltba való visszarévedés, a közös emlékek, az átélt élmények felemlegetése, s a bizonyosság, az elkövetkező napok, hónapok, évek gazdagsága. Ezért is örültünk, hogy a magyarországi pedagógustársakhoz hasonlóan tavalytól immár a nyugdíjba vonuló erdélyi magyar pedagógusok is kézbe vehetik a magyar kormány, a Humán Erőforrások Minisztériuma emlékérmét és díszoklevelét. Megérdemelt köszönőlevél ez mindazoknak, akik annyi időn át hordozói és továbbadói voltak a szépnek, az emberinek, a jóságnak, akiknek keze alól kerültek ki a jövőt álmodó és jövőt teremtő ifjú építők, s akiktől függ, hogy ezen a földön, ahol születtek, mindörökre megmaradjon a becsület, a tisztesség, a munka iránti nemes érzelem. A megható ünnepség után az a harmincöt friss nyugdíjas, akik átvették a jelképes kitüntetést, bizonyára díszhelyre helyezik majd a megejtően szép keretbe foglalt érmet és a hosszas munkásságukért köszönetet tolmácsoló sorokat, hiszen végeredményben egy végigdolgozott élet sokszor nehezen bejárható útja végén nyernek ilyen magas rangú elismerést. Harmincöt név, harmincöt életpálya. Részünkről is az elismerését jelzi, ha helyet szorítunk a harmincöt névnek: Dimény Olga, Gyulai-György Éva, Ördög Mária, Szabó Csilla, Szőcs Katalin Ildikó (Erdővidék), Ádám Rozália, Korodi László, Péter Vilma, Turóczy Erzsébet (Orbaiszék), Égető Albert, Bokor Olga, Szigyártó Zsombor-István, Molnár Mária, Opra Vilmos (Kézdiszék), Balog Ferenc, Bán Zsuzsanna, Demeter Erzsébet, Fail Pál, Fazakas Ágnes, Fekécs Mária, Henning Edit, Hervay Katalin, Horváth Zita Magdolna, Incze Anikó, Kiss István, Koszta Zoltán, Nagy Katalin, Pénzes Klára, Pethő Herta, Sala Emilia, Sebestyén Lajos, Szabó Éva Mária, Szőcs Edit, Tódor Gyöngyvér, Varga-Orbán Csaba. Péter Sándor / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) lapozás: 1-11
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
